Börtönkönyv

Milyen valójában az élet a rácsok mögött Magyarországon? Fiáth Titanilla könyvében saját börtönpszichológusi munkája alapján a börtön belső világát mutatja be, azokat az íratlan szabályokat, amelyek meghatározzák, kiből lesz „menő” és kiből „csicska”, ki ehet asztalnál és ki alhat alsó ágyon. Megtudhatjuk, miért írnak filccel Hugo Boss feliratot a rabruhákra és hogyan dekorálják a tiltás ellenére is a celláikat a fogvatartottak, hogyan élik meg a szexualitást és az idő múlását, hogyan főznek, pletykálkodnak – vagyis hogyan próbálnak boldogulni és egyéniségüket, sőt szabadságukat megőrizni a börtön zárt, korlátozott világában.

Témák: a börtönhierarchia kialakulása: kiből lesz a jógyerek, a menő és a csicska? • a börtöncellák dekorálása • az idő múlásának feldolgozása • testépítés és szteroidfüggőség • a formaruhák átalakítása • nemi identitás és szexualitás: transz-, homo- és heteroszexualitás • etnicitás: cigányok és nem cigányok • a pletyka terjedése • szappanopera-nézés a börtönben • főzés, étkezés, börtönételek

A szerzőről: Fiáth Titanilla 2004 óta dolgozik börtönpszichológusként felnőtt korú, férfi és női fogvatartottakkal. Magyar, pszichológia és kulturális antropológia szakon végzett az ELTE-n, jelenleg az interdiszciplináris társadalmi kutatások doktori program harmadéves hallgatója.

Bár börtönpszichológusként dolgozik, a börtönéletet kulturális antropológiai szempontból is vizsgálja, e témában több cikket is publikált az utóbbi években a Börtönügyi Szemle, a Belügyi Szemle, az Élet és Irodalom, valamint a Café Bábel lapjain.

Részletek:

S., a cigaretta- és kávéadagját takarításból és ruhamosásból fedező elítélt sírva érkezik az irodámba. A kisfia néhány órával a születése után elhalálozott. A beszélgetés végeztével arra kér, segítsek neki átkerülni M. zárkájába, aki a „testvére”. Elcsodálkozom. M. az egyik legkeményebb, „legkomolyabb hírű” elítélt a börtönben. Furcsa, hogy az előttem zokogó férfi még sohasem tett említést a rokonról, akivel egy intézetben helyezték el − a fogvatartottak anyagi megfontolásból, a látogatás megkönnyítése miatt, illetve a börtönártalmakkal való megbirkózás érdekében többnyire jelzik, ha rokonaik vannak az intézetben, és legalább a közös szinten való elhelyezésüket kérik. Átmegyek M.-hez, hogy megkérdezzem, befogadja-e a zárkájába a rokonát. Elkerekíti a szemét: soha életében nem hallott az állítólagos „testvérről”, különben is „fullon van a zárka”. Mikor azonban megtudja, hogy S. a kisfiát gyászolja, rögtön helyet készít. „Alsó ágyat csinál” a testvérének – vagyis felküldi a legkevésbé stabil embert, aki ez idáig lenti fekhellyel rendelkezett, az emeletes ágy tetejére –, a kérésemre pedig, hogy figyeljenek oda S.-re, és lehetőleg ne „találja meg” senki, gorombán odaveti: „Minek néz maga engem? Állatnak?”

*

T. Tamás megigazítja a szék karfájára helyezett, Chanel márkájú kiskabátot, és helyet foglal. Szemből jól láthatom, hogy ezen a héten Gianfranco Ferré inget választott a pszichológusi meghallgatásra. „Piszkáltak már, hogy gyerekes vagyok, hogy márkaneveket írok a ruhámra – mondja, amikor észreveszi, hogy a golyóstollal felvésett feliratot fürkészem –, de nem érdekel. Ha már rabruhában kell lennem, legalább kövessem a divatot, nem? A másik meg az, hogy így megmutathatom a Nike-ba ragadt embereknek, hogy van elegáns kollekció a tévében látottakon kívül is.”

*

„Ma volt az anyák napi ünnepség, a zárkatársam lenn volt, ő mesélte az egészet. Néhányan versekkel készültek a fiúk közül. Amikor az anyák bevonultak, már akkor volt, aki bekönnyezett, aztán a fegyházas, T. (egy viszonylag nagy tekintélynek örvendő elítélt – F. T.) a vers közben elsírta magát. Innentől kezdve elszabadult valami, mert mindenki könnyezett. Az anyáknál ez végül is természetes. A zárkatársam és a mellette ülő spanja azt mondták, tartani fogják magukat. Nem sikerült. Az anyja a kemoterápia után fejkendőben jött be hozzá, nem csodálom, hogy sírt. Jól tudom tartani magam ilyen helyzetekben, de ha anyám is így jönne be, azért bepárásodtam volna én is. Ez amúgy is olyan alkalom és helyzet, ahol nem férfiatlan dolog a sírás.”

*

Az emberek többsége fizikailag és mentálisan egészséges személyként, megfelelő önbecsüléssel és minél kevesebb megalázó tapasztalattal szeretne kikerülni a börtönből. Kézenfekvőnek tűnik – különösen mivel magát a szabadságvesztést büntetésként értelmezzük a nyugati kultúrkörben –, hogy zárt intézeti viszonyok között az autonómia, az önálló döntések meghozatalára való képesség, a szabadság megteremtése válik a legfontosabb értékké. Talán mindezt szem előtt tartva könnyebb megérteni, amikor azt látjuk, hogy a „menő” megy be először a friss pornóújsággal a „szeméremfüggöny” mögé. Hogy könnyedén eléri a személyzetnél, hogy a többiekkel ellentétben naponta fürödhessen. Őt kínálják meg először a rokonoktól érkezett csomagból a zárkában. Gördülékenyebben lóg be akár heti hét napon át a konditerembe. Többnyire ő fekszik az alsó ágyon, hiszen így nem kell felmásznia az emeletes ágy tetejére, „mint a majmoknak”, amikor pihenni szeretne. A két ágy közötti területet – a hozzá tartozó asztallal együtt – szintén ő birtokolja: a kisebbeknek, ha az asztalon szeretnének étkezni, várniuk kell. A menő fogadhat vendéget más zárkákból is, hiszen az érkezőknek már van hová leülniük – az asztal köré, az ágy szélére –, így a zárka légkörét, az ott folyó tevékenységeket, a társaság összetételét végeredményben az határozza meg, aki alsó ágyat birtokol. Jól látja a tévét, és többnyire nála van a távirányító is, ami ismét kontrollszerepbe juttatja a zárkaprogramok meghatározásában.

*

A börtönben élők mindennapjaihoz természetesen elengedhetetlen az arról való tudás, hogy ki „viszi a szintet”, vagy hogy milyen brigádok, érdekcsoportok között dúl a háború. […] Érdekes továbbá, hogy a verekedésekkor sokszor nem is a súlyos sérülések okozása, az „eszméletlenre verés” a cél: „Hogy ezt vagy azt megszurkálták, az mindig elég félelemkeltő. A seggbe szúrás a legcélszerűbb: nagy az izomfelület, elvérezni nem lehet, viszont óriási a hírértéke!”

*

„Szembetűnő az úgynevezett »börtöngyúrós« típus. Az ilyen illetőknek leginkább a melle és a karja van kidolgozva, mert az ingben ez a leglátványosabb. Ez adja a leginkább fenyegető kinézetet. A vállak és a hát lényegesen kisebbek, sőt van, hogy a mell alatt ott a nagy has, alul pedig a szörnyen vékony és gyönge lábak.”

*

„A menők elvárják, hogy az ő csajkájukba több kerüljön, mint a zárkatársaikéba – írja egy ételosztóként foglalkoztatott elítélt –, még akkor is, ha nem is szeretik azt a kaját. Csak a tudat kell, hogy ők többet kaptak. […] Egyszerű trükkök ezek, például megfogok négy szalámit, de hangosan csak hármat számolok. [...] Van, aki óriási csajkát ad ki, mert abban nagyon hülyén néz ki a rendes adag, és be is jön, mert mindig tesznek még rá.”