Az elme gyógyítása

„A pszichiátriával tehát valami baj van. Mi ez a baj? Honnan ered? Mi lesz ebből? Mi a pszichiátria jövője?”

A pszichiátria ellentmondása: orvostudományként olyan területen működik, amely inkább lélektan és társadalomtudomány, nem tudja kezelni az emberi viselkedés etikai problémáit, nem tudja elválasztani egymástól a normálist és a kórost, [...] nincs önálló emberképe, nem tud kommunikálni a társadalommal. Viszont a gyógyszergyártó és gyógyszerforgalmazó cégek más orvosi ágazatokban nem tapasztalható méretű befolyást gyakorolnak rá, és tevékenységét hatalmas marketingtérré változtatják. — Részlet a Bevezetésből

Pszichiátria: betegségek és betegek, gyógyszerek és lelki terápiák, kórházak és rendelők – sajátos világ az egészségügyön belül, a test, a lélek és a társadalom határterületein. Az elmúlt évtizedek sok változást, fejlődést hoztak, de a 19. század végének szemléletmódjai és viszonyai még együtt élnek a 21. századéval, számos ellentmondást tapasztalható a tudomány és a gyakorlat között. Egy orvosi szakma tartja kézben az ellátást, miközben új segítő szakmák működnek, működnének közre. A közvélemény tájékozatlan, a közfelfogás hárító, miközben a társadalom megoldásokat várna a krónikus és leépülő betegek ellátásában, az öngyilkosság, az alkoholfogyasztás és a droghasználat megelőzésében, kezelésében.

Buda Béla könyve e problémakörbe igyekszik bevezetni az olvasót, azonban könyve nem csak a szakmabelieknek szól: szándéka éppen az, hogy a köztudatban, közbeszédben meglévő háttérismeretekre utalva, különböző összefüggések és jelenségek metszeteit bemutatva az érdeklődő laikusok számára is érthetővé tegye a helyzetet.

A pszichoterapeuta szerző nemcsak lassan félévszázados szakmai tapasztalataiból indul ki, hanem felhasználja korábbi szakirodalmi munkásságának részleteit is, köztük szaktudományos publikációkat is. Ezek azért is szükségesek, mert a problémafelvetés mellett a szerző szándéka a szaktudományi párbeszéd és vita megindítása.

Különös vállalkozás tehát a könyv: Buda Béla elkötelezett híve szakmájának, mégis a kritikai számvetés szükségességét hirdeti a jobbítás, a fejlődés érdekében. „Keserédes” a hangnem, vállalt szubjektivitás váltakozik pontos dokumentációs törekvésekkel. A szelíd provokáció szándékos: ezekről a dolgokról őszintén, nyíltan, akár véleményeket ütköztetve is beszélni kell – ezt szeretné a könyv elősegíteni.

Részletek a Bevezetésből:

Sikerkorszak tehát, a bajok, a gondok – a szakma vezetői szerint – most csak a pénzhiányból, a korlátozásokból származnak, és egyfajta „pszichiáterellenességből”, amelyet ismeretlen, gonosz erők szítanak. Ilyenek a szenzációkereső újságírás, bizonyos radikális egyházak, szekták ellenséges agitációja […] A kialakuló vitákban a pszichiáterek rendre alulmaradnak, néha rosszízű perek után is.

A pszichiátriával tehát valami baj van.

Mi ez a baj? Honnan ered? Mi lesz ebből? Mi a pszichiátria jövője?

*

A pszichiátria ellentmondása: orvostudományként olyan területen működik, amely inkább lélektan és társadalomtudomány, nem tudja kezelni az emberi viselkedés etikai problémáit, nem tudja elválasztani egymástól a normálist és a kórost, [...] nincs önálló emberképe, nem tud kommunikálni a társadalommal. Viszont a gyógyszergyártó és gyógyszerforgalmazó cégek más orvosi ágazatokban nem tapasztalható méretű befolyást gyakorolnak rá, és tevékenységét hatalmas marketingtérré változtatják.

*

A kép lehet vita tárgya, mindenképpen diszkurzív alap a konstruktív párbeszédre. Nem a pszichiátria kritikája a cél. Éppen valamilyen restitúciója, védelme, képviselete. Szeretném közvetíteni a pszichiátria nagyszerűségét is.

*

Az alapkérdés a társadalmi rend, a személyiség önállósága és autonómiája, az alkalmazkodás és a kreatív viselkedés képessége. Ma még nem lehet teljesen tisztán látni e nagy tématerületen. Itt és most, a magyar pszichiátria sajátosan elbizonytalanodott, sokak szerint demoralizálódott terében mégis, bevallva a megfigyelő, az értelmező szubjektív kötöttségeit is, próbálkozzunk meg valamiféle áttekintő rendezéssel – egy naiv, elkötelezett, a szakmáért, a szakterületért lelkesedő, de önkritikus ember látásmódja által.

A szerzőről:

Buda Béla pszichiáter, pszichoterapeuta szakorvos 17 éven át vezetett pszichoterápiás osztályt, emellett folyamatosan foglalkozott viselkedészavarokkal és azok pszichológiai és szociális kezelésével, megelőzésével kapcsolatos társadalomtudományi kutatásokkal. Az értelmiségi közvélemény számára elsősorban A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei című, számos kiadást megért kommunikációs monográfiájával, majd Empátia című könyvével vált ismertté.

Később orvosi kommunikációt és orvosi antropológiát tanított a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében, kommunikáció tanszéket és képzést alapított és vezetett a Károli Gáspár Református Egyetemen, és évtizedeken át dolgozott az addiktológia (alkohol és drog), egészségfejlesztés és mentálhigiéné területén.

Nehéz helyzetben lévő intézmények (Nemzeti Egészségvédelmi Intézet, Országos Addiktológiai Intézet) vezetésére vállalkozott, részt vett a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet létrehozásában és vezetésében. Szaklapokat szerkesztett és alapított (Orvosi Hetilap, Magyar Pszichológiai Szemle, Alkohológia, Psychiatria Hungarica, Pszichoterápia, Szenvedélybetegségek).

Több mint 80 magyar és idegen nyelvű kötet szerzője vagy szerkesztője, szakterületén gyakran vállal nemzetközi szereplést és szakértői tevékenységet, főleg a WHO, később az EU szakbizottságaiban.  Jelenleg is több szakintézményben tölt be munkafeladatokat, ezen kívül tudományos munkáiban is aktív.

Honlapja: www.budabela.hu