Egy Giacometti portré

„Miután a tárgy létrejött, olyan dolgokat vélek felfedezni benne átalakultan és új környezetben, amelyek mélyen megindítottak, gyakran anélkül, hogy tudatában lettem volna; olyan formákat, melyeket magaménak érzek, de gyakran anélkül, hogy azonosítani tudnám őket, s ez még inkább felkavar.”

A fenti szavakat Alberto Giacometti (1901–1966) vetette papírra, az a különös személyiségű szobrász és festőművész, aki az alkotás lázában – sokszor hevenyészve, hangosan gondolkodva, sokszor tökéletes letisztultsággal – fogalmazta meg töprengéseit arról, hogyan formálódik a keze nyomán a mű, keservesen, izzadtságosan, számtalan kudarc és újrakezdés után.

Barátja és életrajzírója, James Lord, e könyv szerzője, tizennyolc napon át ült modellt neki, és portréja készítése közben feljegyezte, ahogyan az idős mester morfondírozott magában, dühöngött a világra és önmagára, örült és kétségbeesett néhány perc leforgása alatt, hogy aztán egyszerre két portré is megszülessen: egy Giacometti-festmény a szerzőről s egy sajátos lélek-és személyiségrajz a művészről, akiről kevesen tudták, hogy a szürke öregember képében a XX. század egyik legjelentősebb alkotója szokott üldögélni minden áldott nap a párizsi Montparnasse egyik kávéházában.